2015. január 29. | Photoshop tippek, trükkök
Volt már pár fotótörténeti eljárás bejegyzés, amikor némi infó után a Photoshop-nál kötöttünk ki. Gondolom, arra senkit nem tudnék rávenni, hogy az eredeti technológia szerint készítsen el egy képet, pedig néha elgondolkodom rajta, hogy mennyire más a hangulata annak, ha kicsit meg is kell küzdeni egy fotóért, nem csak nyomogatjuk a gombot:)
A gum bi(vagy di)chromat, avagy guminyomat egy olyan eljárás-csoportba tartozik, aminek a lényege, hogy a kép nem ezüsttel készül, hanem festékkel.
Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején volt ismert eljárás. Ha akkor éltünk volna, biztos imádnánk, mivel itt is rétegeket pakoltak egymásra, és igen nagy szabadsága volt az alkotónak. A papír felületének megválasztása teljesen más felületeket eredményezett, olyan volt ez, mint nálunk a textúrázás:)
A technika lényege, hogy a papírt beenyvezték, erre jön a festékes gumiarábikum, majd az érzékenyítő. Erre rátették a negatívot, rögzítették, majd fényre tették. Mivel egy negatív nem biztos, hogy elég nagy, még a régi formátumok esetén sem, pár köztes lépéssel kreáltak nagyobbat. A negatívot precízen kellett rögzíteni, mert egy réteg nem adott megfelelő tónust, így a lépéseket többször is megismételték, akár különböző színekkel is, így a negatívnak pontosan ugyanoda kellett visszakerülnie. A végén mosták, szárították. Az egész akár több napig is eltartott. Menet közben még bele is nyúlhattak a folyamatba úgy, hogy egyes részeket ecsettel, vagy más eszközzel megdörzsöltek. Szóval igazán kreatív eljárás:) A színezés úgy történt, hogy különböző negatívokat gyártottak a különböző színekhez. Úgy képzeljük el, mint a maszkokat a Photoshop-ban. A maszkon a fedett, és áteresztő rész aszerint változott, hogy akarta-e ott az adott színt vagy sem.
Persze elszántak ma is belevágnak egy ilyen eljárásba, érdemes megnézni ezt a videót.
(tovább…)
2014. január 30. | fotótrükk, videó
Mutattam már be fotográfia eljárásokat, ilyen volt a cianotípia és a nedves kollódiumos eljárás. Ezek a fotótörténeti érdekességek azért egyáltalán nem vesztek a múlt süllyesztőjébe, mert például legkisebbem, aki a BKF-en fotográfia szakos, tanulja és alkalmazza ezeket a technikákat.
A tintype egy Facebookon megosztott cikk kapcsán merült fel, amiben ezzel a tintype vagy ferrotípia eljárással most készült fotókat mutatnak be. (Megjegyzem a cikk hibás, mert összekeveri a ferrotípiát a nedves kollódiumos eljárással.) Bár a digitális technika meghódította a világot, sokan szívesen visszatérnek ezekhez a technikákhoz, amivel igen érdekes fotókat tudnak készíteni. A fotózás kezdeti szakaszában még nem filmet használtak, hanem valami más hordozó anyagot. A három legismertebb technika a dagerotípia, a nedves kollódiumos eljárás és a ferrotípia.
A dagerótípiánál ezüstözött rézlemezt használtak. Alapos csiszolás után ezt vonták be fényérzékeny anyaggal. Ez eleinte jód volt. Ez a lap került a fényképezőgép belsejébe. Az expozíciós idő igen hosszú volt, nagyjából fél óra, ezt a későbbiekben sikeresen csökkentették.
A nedves kollódiumos eljárásról többet a cikkben lehet olvasni, a lényeg, hogy itt egy üveglapra került fel a fényérzékeny anyag.
A ferrotípia röviddel a nedves kollódium eljárás után született meg. Itt a fényérzékeny anyagot vasra vitték fel. Először ugyanazt, mint a nedves kollódiumos eljárásnál, vagyis kollódiumot, később zselatinost. A fényképeszek szívesen alkalmazták ezt az eljárást, mert itt nem kellett várni az expozíció után, hogy megszáradjon a felület, így gyorsan el tudták adni képeiket.
Akit jobban érdekel, nézze meg ezt a videót, szerintem csodaszép a végeredmény.
Akinek semmi kedve vegyszerekkel játszadozni, persze valami hasonlót készíthetnek Photoshop-ban is. Nem lesz olyan szép, meg olyan egyedi sem, de valamit talán visszaad a hangulatából.
(tovább…)
2012. október 4. | Cewe Fotókönyv heti kihívás, fotótrükk
Újabb furcsa kifejezés, ami a fotótörténet múltjába visz vissza. Magyarul kéknyomat. Az elméleti alapok Johann Wolfgang Döbereiner nevéhez fűződnek, aki 1831-ben felfedezte a vasoxid fényérzékenységét. Magát az eljárást egy angol csillagász, Sir John Frederick William Herschel publikálta.
Azt hiszem, ha most azt írom, végy vörösvérlúgsót és ferri-ammónium-citrátot, akkor nem reménykedhetek abban, hogy bárki végigolvassa a bejegyzést. Nos, csak nagyon röviden. Használat előtt ezt a két vegyületet kell összeönteni, majd az így keletkezett fényérzékeny anyagot kell felkenni. Lehet papírra, fára, textilre is. Ettől, hogy ecsettel kenték fel, igen érdekes struktúrája lett a képnek. Másolókeretben napfényen exponálták.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk nekiállna ilyesminek, pedig ezek érdekes dolgok ám. Soha nem felejtem el az első fekete-fehér nagyítást, amikor a hívóoldatból egyszer csak elkezdett megjelenni a fotó. Lelkes és kreatív fotósok ma is képesek ilyen eljárással képeket készíteni, sőt találkoztam már oktatással is, ha valaki nagyon ki szeretné próbálni.
Híressé vált fotósok, akik a cioantípiát alkalmazták.
Elsősorban természetesen Herschel (1738-1822), aki kitalálta.
Anna Atkins (1799-1871) botanikus és fotográfus, aki gyönyörű kéknyomatokat készített növényekről.
Magyarországon talán Veress Ferenc (1832 – 1916) fényképész, feltaláló a legismertebb.
Ezeknek a képeknek a megjelenése – bár lehet színezni -, de döntően kék. Nem véletlen hívják kéknyomatnak.
És, hogy lássuk mennyire ismert is ez az eljárás, ha még nem vettük volna észre, gyárilag benne van a Photoshop-ban is. Persze ez már csak a digitális utánzat, de a cianotípiát utánozza.:)
Image > Hue/Saturation és a Preset-nél azonnal az első a Cyanotype.
(tovább…)
2012. július 12. | Cewe Fotókönyv heti kihívás, fotótrükk, Photoshop tippek, trükkök
Remélem, hogy a cím olvastán nem a jobb felső piros x lenyomása lesz az első reakció:) Volt már hasonló cikk. Egyrészt ezek érdekes fotótörténeti dolgok, másrészt a végén persze, hogy a Photoshop-nál kötünk ki. Szóval nyugi, csak röviden, és a lényeget próbálom összefoglalni.
1851-ben Frederick Scott Archer dolgozta ki a nedves üveglemezes ( kollódiumos ) eljárást. Innentől kezdve kb. 30 évig ez volt a vezető technika.Természetesen anno nem a sarki fotósboltban lehetett a nyersanyagot beszerezni, hanem minden fotográfus magának készítette el a fényérzékeny anyagot. Tükörüveglapot gondosan zsír-, és pormentesítettek, majd kollódium-emulziót öntöttek rá. Az érzékenyítést már sötétben kellett elvégezni ezüstnitráttal. Mit ne mondjak, ezek az anyagok mind mérgezőek. Ha a fentiek netán nem rémlenek, a ciánt mindenki ismeri. Azt használták a fixáláshoz.
Hatalmas előnye volt, hogy lényegesen rövidebb expozíciót igényelt, és sokkal részletgazdagabb volt a végeredmény. Hátránya, hogy az egészet az exponálás előtt kellett elkészíteni, és sokat nem lehetett vele várni, mert csak addig működött, míg a bevonat nedves volt. A kollódium-emulzió felöntése miatt az üvegnegatívoknak csak egy sarkára került igazán az anyagból, ahol a felesleget eltávolították, a többi sarok fölkörívesen szabadon maradt. (Ennek a jellegzetességnek a Photoshop-os utánzásban van szerepe) Természetesen a felöntés egyenetlen is, ez is érdekes hatást nyújt.
Gondoljunk bele, hogy ez az egész milyen nehézséget okozott, ha nem műtermi felvétel készült, hanem mondjuk városkép. A kor egyik leghíresebb magyar fotográfusa Klösz György például egy szekéren fényképezett, ez volt mai szóval az ő lakókocsija, amiben berendezte a sötétkamráját, hogy a felvételekhez a nyersanyagot elő tudja állítani.
Akit érdekel, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményében végignézheti a rengeteg fantasztikus felvételt.
Ízelítőül egy – két kép.
(tovább…)
Oldalak 1 / 1 - 1
