Volt már pár fotótörténeti eljárás bejegyzés, amikor némi infó után a Photoshop-nál kötöttünk ki. Gondolom, arra senkit nem tudnék rávenni, hogy az eredeti technológia szerint készítsen el egy képet, pedig néha elgondolkodom rajta, hogy mennyire más a hangulata annak, ha kicsit meg is kell küzdeni egy fotóért, nem csak nyomogatjuk a gombot:)

A gum bi(vagy di)chromat, avagy guminyomat egy olyan eljárás-csoportba tartozik, aminek a lényege, hogy a kép nem ezüsttel készül, hanem festékkel.

Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején volt ismert eljárás. Ha akkor éltünk volna, biztos imádnánk, mivel itt is rétegeket pakoltak egymásra, és igen nagy szabadsága volt az alkotónak. A papír felületének megválasztása teljesen más felületeket eredményezett, olyan volt ez, mint nálunk a textúrázás:)

A technika lényege, hogy a papírt beenyvezték, erre jön a festékes gumiarábikum, majd az érzékenyítő.  Erre rátették a negatívot, rögzítették, majd fényre tették. Mivel egy negatív nem biztos, hogy elég nagy, még a régi formátumok esetén sem, pár köztes lépéssel kreáltak nagyobbat. A negatívot precízen kellett rögzíteni, mert egy réteg nem adott megfelelő tónust, így a lépéseket többször is megismételték, akár különböző színekkel is, így a negatívnak pontosan ugyanoda kellett visszakerülnie. A végén mosták, szárították. Az egész akár több napig is eltartott. Menet közben még bele is nyúlhattak a folyamatba úgy, hogy egyes részeket ecsettel, vagy más eszközzel megdörzsöltek. Szóval igazán kreatív eljárás:) A színezés úgy történt, hogy különböző negatívokat gyártottak a különböző színekhez. Úgy képzeljük el, mint a maszkokat a Photoshop-ban. A maszkon a fedett, és áteresztő rész aszerint változott, hogy akarta-e ott az adott színt vagy sem.

Persze elszántak ma is belevágnak egy ilyen eljárásba, érdemes megnézni ezt a videót.

És, hogy hogyan tudjuk ezt elérni Photoshop-ban? Háát, leginkább úgy, hogy csinálunk valamit, aztán ráfogjuk, hogy ez gum dichromat:)

Letölthetünk hozzá egy actiont-t is, ami egyrészt megoldja ezt a problémát, másrészt végignézhetjük, hogy melyek azok a lépések, amiket használ ahhoz, hogy hasonló hatást érjen el. Mutatok pár képet, de érdemes rákeresni is. A képre kattintva eljutsz a forráshoz, ahol szintén a képre kattintva gigaméretre nagyítva lehet tanulmányozni a részleteket. Elsőnek ezt a gyönyörűséget. Robert Demachy fotója 1905-ből.

René Le Bègue 1904.

Edward J. Steichen 1902.

Robert Demachy 1900.

Henry Ravell 1910.

Gyönyörűek! Mint egy puha grafika. Nos, ami biztos, kis zaj mindenképp kell hozzá. Ezt a Filter → Noise → Add Noise-sal megtehetjük. Sokkal jobb, ha egy üres réteget kitöltünk feketével, vagy szürkével, és arra tesszük ezt a zaj szűrőt, majd blendingeljük. Kicsit foltos hatást érhetünk el, ha új réteget nyitunk, a festő és háttér szín legyen fehér és fekete, vagy még jobb, ha világos, és sötét szürke, majd Filter → Render → Clouds. És ezt megint blendingeljük. Mindenképp lágyítsunk a képen, hiszen az eredeti technikánál többször ráhelyezték a negatívot, s ez, bármennyire igyekeztek, nem lehetett tökéletes, így ez is ad neki némi puhaságot. Minimális Blur → Gaussain Blur, vagy pici Motion Blur. Aki Camera Raw-t használ, próbálhatja a Clarity-t a neagív irányába lehúzni. Próbálkozhatunk valamilyen grafikus technikával, de azt is csak blendingelve, és az átlátszóságát visszavéve. A sarkokat is puhíthatjuk, hisz a rákent festék sem volt tökéletesen szabályos. Legegyszerűbb, ha egy maszkot használunk ehhez. S bár többszínű nyomatokat is készítettek így, talán egyszerűbb, ha mi maradunk egy vintage hangulatú árnyalatnál, azzal nem hibázunk.  Több tippet igazán nem tudok adni, el kell vele játszani. Néhol látszódnak az ecsetvonások, hiszen azzal kenték fel az anyagokat. A papír struktúrája is jelentős, ezt textúrákkal érhetjük el.

Követve ezeket az elveket, ezeket a képeket hoztam össze. Nyomába nem ér az eredeti technikának, de jól szórakoztam közben.

 És készítettem egy oldalt is.

Mutatok belőle egy részletet, ahol jobban látszik, mit műveltem vele:

Próbáld ki, jól el lehet vele szöszölni:)