Gyerekként a sötétben a wc tetején ülve az elõhívó folyadékkal teli megsárgult régi tálban görgettem a negatívot. Õ bekiabált, ha készen volt. Aztán pokróccal elsötétített konyhaablak mögött fura szagban és halvány vörös fényben néztem, ahogy nagyítja a képeket. Forró szárítóval lettek szépek, fényesek a képek. De ahhoz nem nyúlhattam, féltett.
Imádtam a régi cirádás fotószélvágójával vagdosni az újságpapírt. Hagyta.
Nagyapó nagy fotós volt. A nyakában ott lógott a Zenit. Fekete-fehér képeket készített. Ahhoz volt meg a teljes felszerelés. Mindig mondta, hogy a színes képekhez, ahhoz pontos hõmérsékletû folyadékok kellenek. Nem bajlódott vele.
Õ még a háború elõtt tanult fényképezni. Akkor még kis ecsettel retusálta a képeket.
Próbált tanítani, de egy idõ után lemondott rólam. Azt mondta, hogy olyan túlexponált képeket készítek, hogy nincs az a kemény papír és gondos elõhívás ami helyrehozhatná õket. Pedig megkaptam a féltett fed2-t, hogy fényképezhessek az iskolai táborban.
Annyi minden mesélt és olyan kevésre emlékszem.
De a fotózás szeretete, a fura szagok emléke és jópár kép megmaradt.
Ezt is õ készítette rólam, talán 2 éves lehetek.
