Gólyácska! Mondanom sem kell, mennyire meghatódtam a oldaladtól!! és igen, már, ha akarod, ha nem gyakorolnod kell az anyaság legnehezebb "feladatát", az elengedést! Odavagyok, hogy milyen gyönyörûen, szinte belsõ imádságként fogalmazódott meg ez a szinte csak anyák (na jó, szülõk) által ismert érzés!!!
... és hát a képi megfogalmazás, csak azt tudom mondani, hogy CSODÁLATOS!!! ♥
Jaj, hát egyébként is szentimentális hangulatban vagyok, de ez a pár sor nekem is könnyeket csalt a szemembe.
Lopom is majd az ötletet ment a kedvencek közé!
Remélem belefér. Ha nem, majd kidobjátok. Ezt a szöveget már korábban lementettem magamnak, annyira, de annyira igaz... kimásolom, mert az oldalon valszeg nem lesz olvasható:
"Mikor születtél, pici csomagként
féltõn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az elsõ lépteket.
Oly hamar megnõttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tõlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap írás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odaadom neked."
Beszélsz, beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenõ Idõt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinõtted elsõ kis cipõd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltõn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád."