Gum bichromat
Volt már pár fotótörténeti eljárás bejegyzés, amikor némi infó után a Photoshop-nál kötöttünk ki. Gondolom, arra senkit nem tudnék rávenni, hogy az eredeti technológia szerint készítsen el egy képet, pedig néha elgondolkodom rajta, hogy mennyire más a hangulata annak, ha kicsit meg is kell küzdeni egy fotóért, nem csak nyomogatjuk a gombot:)
A gum bi(vagy di)chromat, avagy guminyomat egy olyan eljárás-csoportba tartozik, aminek a lényege, hogy a kép nem ezüsttel készül, hanem festékkel.
Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején volt ismert eljárás. Ha akkor éltünk volna, biztos imádnánk, mivel itt is rétegeket pakoltak egymásra, és igen nagy szabadsága volt az alkotónak. A papír felületének megválasztása teljesen más felületeket eredményezett, olyan volt ez, mint nálunk a textúrázás:)
A technika lényege, hogy a papírt beenyvezték, erre jön a festékes gumiarábikum, majd az érzékenyítő. Erre rátették a negatívot, rögzítették, majd fényre tették. Mivel egy negatív nem biztos, hogy elég nagy, még a régi formátumok esetén sem, pár köztes lépéssel kreáltak nagyobbat. A negatívot precízen kellett rögzíteni, mert egy réteg nem adott megfelelő tónust, így a lépéseket többször is megismételték, akár különböző színekkel is, így a negatívnak pontosan ugyanoda kellett visszakerülnie. A végén mosták, szárították. Az egész akár több napig is eltartott. Menet közben még bele is nyúlhattak a folyamatba úgy, hogy egyes részeket ecsettel, vagy más eszközzel megdörzsöltek. Szóval igazán kreatív eljárás:) A színezés úgy történt, hogy különböző negatívokat gyártottak a különböző színekhez. Úgy képzeljük el, mint a maszkokat a Photoshop-ban. A maszkon a fedett, és áteresztő rész aszerint változott, hogy akarta-e ott az adott színt vagy sem.
Persze elszántak ma is belevágnak egy ilyen eljárásba, érdemes megnézni ezt a videót.
